Az aradi Jelen Ház nagyterméből csütörtökön este kilenc óta tájt (sok nézőtől összegyűjtött vélemény szerint) mindenki elégedetten, a többség pedig elragadtatással távozott a nagyváradi M. M. Pódium Színház Liget c. produkciójának előadásáról.
Egy idős orvos házaspár női tagja szerint ebben a cudar életben „két órára elfeledte bajait”. Egy ugyancsak korosabb hölgy az 1950-es évek végét, akkori színházi élményeit emlegetve azon kesergett, hogy manapság milyen vulgáris nyelvezetet használnak a modern színházi előadások, mert lám, a most látott produkció is tartalmaz ugyan erotikus utalásokat – de milyen civilizáltan, „úri” módon… A váradiak előadásától, amely az Aradi Magyar Színház égisze alatt zajlott, amúgy el volt ragadtatva.
Változnak az idők, és olykor nem egészen biztosan a klasszikus mondás szerint, hogy mi is bennük változunk.
Ami viszont biztos: a váradiak Liget (Népliget, Városliget) c. produkciója egyértelmű sikert aratott a közönség körében. Igaz: soraiban (picit tévedhetek, nagyot biztosan nem) nem voltak fiatalok. Számukra ez a műfaj, a száz, vagy csak hetven-nyolcvan évvel ezelőtti slágerek, jelenetek – amelyeken a mai idősebb nemzedék „felnőtt” – nem számítanak vonzerőnek, sőt „cikinek” tűnnek.
Manapság más szelek fújnak.
Emlékeztessek, mintegy csak zárójelben: minden idők idősebb nemzedéke a szemére vetette kora fiatalságának az „elfajzottságot”, azt, hogy „bezzeg a mi időnkben” másként volt. A világ azonban, e kételyek dacára, fennmaradt. És remélhetőleg belátható időn belül, még több száz év múltán is fennmarad.
De hogy ne kalandozzak el: a nagyváradi, immár majdnem tízéves M. M. Pódium (2009-ben kezdett működni ilyen elnevezéssel) Aradon bemutatott műsorától.
Tegnapelőtt délután hat óra előtt valamivel szemtanúja voltam annak, hogy a váradiak a Jelen Ház hátsó udvarában díszleteiket pakolták le az utánfutós Daciáról, s cipelték fel azokat – a társulat hölgytagjainak közreműködésével – az emeletre. (Uram, magad, ha szolgád nincs.) Talán nem erőltetett a hasonlat: a jelenet az egykori magyar színész-vándortársulatok (hatásukban nehezen felmérhető, de kétségtelenül hatalmas) teljesítményéhez mérhető.
A cikk címéül választott mondat („Örömmel és hálával köszönjük meg”) egy váradi RMDSZ-es parlamenti képviselő megnyilatkozásából származik.
A bihari és partiumi magyarság, meggyőződésem szerint, sokat köszönhet a nagyváradi magánszínháznak, amely olyan magyar vagy szórványmagyar helységekbe is elviszi az identitás megőrzését szolgáló magyar kultúrát (évente 200-250 előadással!), amelyekben a profi, nagy létszámú, nagy apparátussal (bár módfelett szoros költségvetéssel) működő színházak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak „mozogni”.
***
Az előadás, hogy ne feledkezzünk meg a lényegről, a döntő többség
szerint (valamennyiük véleményét nem tudtam rögzíteni) nagy elismerést aratott.
Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy jelen esetben a közönségnek csak egy rétegéről van szó: arról, amelyik 50-60 éve egy, a tegnapelőtt bemutatott, az akkoriban még „menő, futó” kultúrán, dalokon, jeleneteken nőtt fel. Azokon, amelyet édesanyjától, vagy alkalomszerűen a magyar rádió- s tévéadókon hallott, nézett.
Egy bölcs mondás szerint a múltját, történelmi és kulturális hagyományait nem, vagy fel nem ismerő közösség megérdemli a maga sorsát.
A váradi magánszínház a maga (nyilván korlátozott) eszközeivel ez ellen kíván fellépni. Remélem, sikeresen.
Forrás: NyugatiJelen.com