Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy zenész. Annyira szerette a muzsikát, hogy bármerre járt, bárhol volt, szívesen zenélt, szórakoztatott. A meseszínházban zenét szerzett és zenekart vezetett. A gyerekek megtapsolták a gyönyörű muzsikát, ilyenkor, ha paraván mögött volt meghajolt, hiszen remek humorérzéke is volt neki. Hétvégéken lokálokban vagy lakodalmakban zenélt, mert ott is szükség volt rá, de arra mindig vigyázott, hogy a vasárnap délelőtti bábszínház előadásokra rendben ott legyen. Számára templom volt a bábszínház, szerette a munkáját. A rendezők szívesen dolgoztak vele, hiszen tovább tudta álmodni a varázslatot. A felnőtteknek komoly zeneműveket írt, mert az is volt a fejében, szívében, hát ki kellett írnia magából. Gyerekeket, fiatalokat tanított zongorázni, folyton a legjobb, legmodernebb hangszereket vásárolta meg, azért hogy mindent el tudjon játszani. Egyszer rátette a fedelet az orgonára és azt mondta: – Így mindent játszok: pókert, römit, amit akarsz…
Akkor elnevettem magam és nemet mondtam a kártyapartira.
Mostmár tudom, hogy az egykori művész-aranycsapat tagja volt ő.
Egyszer hajnali négy órakor csörgött a telefonja:
– Halló, itt Ódzsa, mit csinálsz?
– Hajnali négykor? Fekszem itt magamnak…
– Hallod, a harmadik felvonás elejére kellene egy kis aláfestő odaillő zene…
– Mikorra?
– Holnap tízre!
– Hagyj békén! – és letette a kagylót.
Másnap rendben ment a próba, a zene ott volt, a helyén volt, mint mindig. Most is zenél, szórakoztat, a közönsége: Kovács Gyuri, Karalyos Sándor, Farkas Pista, Halassy Gyula, Cseke Sanyi…és a váradiak, akiket annyira szeretett. Folytathatnám a mesét, hiszen rengeteg történet, anekdóta kötődik hozzá, de itt meg kell álljak, mert minden mese akkor jó, ha a vége jó!
Ennek nem jó a vége…